A fitoterápia növényi részek és a belőlük előállított készítmények gyógyászati felhasználásán alapszik, tapasztalati elveken alapuló és folyamatosan fejlődő tudomány. Története egyidős az emberiség történetével. A növény az ember számára eleinte táplálékul, később pedig gyógyszerként is szolgált. Az orvoslás történelmi fejlődése során a gyógynövények képezték a gyógyszeres kezelés alapját.
A legrégebbi emlékek Kína, India, az ókori Babilon és Egyiptom területéről származnak. Kínában már ie.27 században ismerték a fokhagymát, rebarbarát és sok ma is használt növény gyógyító hatását, de innen származnak fűszereink jó része is, mint pl. a fahéj, gyömbér, bors. A babiloniak fedezték fel a cékla, zsázsa és a gabonacsíra jótékony hatását. Egyiptomban pedig számos kőbe vésett ábra, dombormű maradt fenn a piramisokban, ahol jól felismerhetők a használt növények. Az Ebers-féle papirusztekercs mintegy 876 féle gyógykészítményt sorol fel, az ott található növények egyharmadát ma is használjuk. A klasszikus görög- római kultúra orvosai Hippokratész, Galenusz már rendszerezték a gyógynövények ismeretét, gyógyszerként való felhasználását, Dioszkoridész pedig megírta Európa első gyógynövény jegyzékét “Materia Medica” címen, amely 1500 évig alapműnek számított a gyógyításban. Művében szerepel a galagonya, mustár, ezerjófű. A római birodalom bukása után a kolostorokban élt tovább a gyógyítás tudománya, szerzetesek, apácák foglalkoztak a gyógyteák készítésével, itt születtek a mai gyomorkeserűk előfutárai is.
Hazánkban Pannonhalmára vezethető vissza a kolostori gyógyítás. Az első magyar nyelvű füves könyv pedig, a 16. században jelent meg “Herbária” címmel Méliusz Juhász Péter írásában.